O horror desconhecido que aguarda no fundo do poço.
•Por:
title: "A kút mélyén várakozó ismeretlen iszonyat"
date: "2025-05-30"
author: "Edgar Allan Poe"
tags: ["rettegés", "racionalitás", "örökség", "iszonyat"]
description: "Egy férfi ésszerű módszerekkel próbálja feltérképezni ősi családi birtokának feneketlennek hitt kútját, s amit odalent talál, azt elméje sosem lesz képes feloldani."
image_keywords: "ancient well darkness descent gothic terror"
image_url: ""
image_prompt: "A cavernous stone well shaft descending into absolute darkness, illuminated by a single flickering lantern held by a rope, dripping wet stone walls covered in strange moss, gothic atmosphere, cinematic chiaroscuro lighting, oil painting style, 19th century horror aesthetic"
### I. Az örökség és a kút legendája
Amikor nagybátyám, Kővári Wilhelm halála után birtokba vettem a családi kastélyt, amely a Bükk-hegység egy elhagyatott, ködbe burkolózó nyúlványán állt immár két évszázada, nem gondoltam volna, hogy a birtok legfélelmetesebb öröksége nem a düledező falak, sem a penészes könyvtár lesz, hanem az udvar közepén tátongó kút, melyet a környékbeli parasztok, s maga a család is, csupán *Feneketlen Kútnak* neveztek; s bár tisztában voltam vele, hogy e babonás elnevezés puszta tudatlanságból, a sötétség szülte képzelgésből ered, mégis, amint először hajoltam a kávája fölé, s éreztem, amint a mélyből felszálló, dohos, jéghideg levegő az arcomba csap, valamely megmagyarázhatatlan, ösztönös iszony fogott el, amelyet akkor még pusztán a hely szokatlan hidegének, s a régóta lakatlan udvar elhanyagoltságának tulajdonítottam. A kútról a család feljegyzései keveset szóltak; nagybátyám naplójában azonban, melyet a könyvtár egyik zárt fiókjában találtam, oly zavaros és szaggatott bejegyzésekre bukkantam, melyek világosan mutatták, hogy az öregúr utolsó éveiben mély és beteges rögeszmévé vált számára e kút rejtélyének feltárása; s hogy e rögeszme, amint azt a bejegyzések egyre kuszább kézírása is tanúsította, végül elméjét is felőrölte.
Márton, az öreg kulcsár, aki gyermekkora óta szolgálta a családot, s aki egyedüliként maradt a kastélyban nagybátyám halála után, mindössze annyit volt hajlandó elmondani, hogy az öregúr utolsó hónapjaiban éjszakánként a kút mellett üldögélt, s valamely hangot hallgatott, mely — Márton szavai szerint — „nem víz csobbanása volt, uram, s nem is a szél susogása a kövek között”. Amikor tovább faggattam, az öreg elsápadt, s csak ennyit felelt: „Ne ereszkedjék le oda, uram, az istenért kérem, ne tegye.” E figyelmeztetés azonban, ahelyett hogy elrettentett volna, éppen ellenkező hatást váltott ki bennem, mert az emberi elme — s ezt jól tudom magamról — sehol sem érzi magát annyira kihívottnak, mint ott, ahol a tudatlanság rettegést szül; én pedig elhatároztam, hogy módszeresen, higgadtan, minden babonás félelmet félretéve fogok hozzá a kút mélységének és eredetének feltérképezéséhez.
### II. A számítás és az előkészület
Első lépésként egy nehéz kőgolyót eresztettem le zsinóron, melynek hosszát előzetesen pontosan lemértem, s miközben a kő zuhanását stopperórával kísértem figyelemmel, azt tapasztaltam, hogy a csobbanás hangja — ha ugyan csobbanás volt az, amit hallottam, mert a hang tompa és elnyújtott volt, inkább egy nagy, üreges tér visszhangjára emlékeztetett, semmint víz felszínének megtörésére — mintegy kilenc másodperccel a kő elengedése után érkezett vissza hozzám; s mivel a szabadesés törvényei szerint egy test kilenc másodperc alatt körülbelül háromszázkilencven méter mélységbe zuhan, arra a következtetésre jutottam, hogy a kút — feltéve, hogy a hangnak volt ideje visszaverődni, s hogy a mélység nem haladja meg jelentősen e becslést — messze meghaladja bármely, számomra ismert kút mélységét, s hogy alant nem egyszerű vízgyűjtő üreg, hanem valamely kiterjedt, természetes barlangrendszer húzódhat.
E felfedezés, ahelyett hogy elrettentett volna, csak fokozta bennem az izgatottságot, mely — be kell vallanom — akkoriban már-már lázas jelleget öltött; éjszakáról éjszakára a könyvtárban ültem, térképeket rajzoltam, csigasort és kötélrendszert terveztem, mely elegendő erővel bírt ahhoz, hogy egy embert biztonságosan lebocsásson, majd ismét felvonjon a mélységből, s mindeközben nagybátyám naplójának ama töredékes soraival viaskodtam, melyekben az öregúr — utolsó, alig olvasható bejegyzésében — ezt írta: „Ma éjjel ismét hallottam a lélegzést. Nem a szél az, esküszöm rá mindenre, ami szent. Valami lélegzik odalent, s én azt hiszem, tudja, hogy figyelem.” E sorokat racionális elmém azonnal az elmezavar termékeként igyekezett félresöpörni; ám valahányszor éjjel felébredtem, s a csendben mintha halk, egyenletes zihálást hallottam volna a kastély falain át beszűrődni, e magyarázat mind kevésbé tűnt elegendőnek.
Márton, látva elszántságomat, egy este térdre borult előttem, s könnyezve kérlelt, hogy hagyjak fel tervemmel; szavai azonban — melyeket itt szó szerint idézek, amennyire emlékezetem engedi — csupán megerősítették elhatározásomat: „Az öreg úr is azt mondta, hogy csak méri, csak figyeli, semmi több; aztán egy éjjel lement, s amikor visszahúztuk, uram, olyan volt az arca, mintha ötven évet öregedett volna egyetlen óra alatt, és soha többé nem szólt egy szót sem arról, amit odalent látott.” E vallomás, melyet Márton addig gondosan titkolt előttem, megmagyarázta nagybátyám utolsó éveinek dermedt hallgatását; ám engem, ahelyett hogy elrettentett volna, csupán még mohóbb kíváncsisággal töltött el, mert az emberi ész — s ezt kénytelen vagyok szégyenkezve bevallani — a saját erejébe vetett hitében gyakran vakabb, mint bármely babona.
### III. Az ereszkedés
Az ereszkedésre egy borongós októberi hajnalon került sor, amikor a köd oly sűrűn ülte meg az udvart, hogy a kút kávája is csupán homályos körvonalként rajzolódott ki előttem; a csigasort, melyet magam ácsoltam a kút fölé, gondosan kipróbáltam, a kötelet többszörösen megvizsgáltam, s egy erős viharlámpást kötöttem az övemre, mielőtt Mártonra bíztam a felvonó kart azzal az utasítással, hogy bármi történjék is, húzzon fel azonnal, ha három egymást követő rántást érez a kötélen. Amint a kút szájába ereszkedtem, s a nyirkos kőfalak lassan felfelé kúsztak mellettem, mintha maga a világ húzódna vissza fölöttem, testem minden izma megfeszült az önfegyelem ama erőfeszítésétől, mellyel a zuhanás ösztönös rettegését igyekeztem legyűrni; szívem dobogását tisztán éreztem halántékomban, s tenyerem, mely a kötelet markolta, oly nedves lett az izzadságtól, hogy kétszer is meg kellett állnom, hogy szárazra töröljem ruhámba.
Mintegy kétszáz méter mélységben a levegő hőmérséklete érezhetően megváltozott — nem hidegebb, hanem melegebb lett, s valamely fémes, csaknem édeskés szag kezdte betölteni orrlyukaimat, mely leginkább a régi vér szagára emlékeztetett, amint az megalvad és megszárad valamely felületen; s ekkor, mintegy háromszáz méter mélyen, a lámpás fénye végre elérte a kút alját, mely nem egyszerű vízmedence volt, amint azt vártam, hanem egy tágas, szabálytalan alakú barlangüreg, melynek falait sűrű, sötét, nedvesen csillogó anyag borította, s melynek közepén — ezt kell most leírnom, jóllehet kezem még most is remeg a tollat tartva — valamely hatalmas, lassan emelkedő és süllyedő tömeg feküdt, mint egy alvó test mellkasa, s minden egyes emelkedéssel-süllyedéssel halk, mély zihálás töltötte be az üreget, olyan zihálás, amilyet Márton is emlegetett, s amilyet nagybátyám is hallott odafent, éjszakánként, a kastély falain át.
### IV. Amit odalent találtam
Nem tudom pontosan megmondani, mennyi ideig lebegtem ott a kötélen, mozdulatlanná dermedve, mert az idő érzékelése, amint azt jól tudom mindazok elbeszéléseiből, akik hasonló borzalommal néztek szembe, ilyen pillanatokban teljességgel felfüggesztődik; csupán arra emlékszem tisztán, hogy a lámpás fénye megvilágított valamit a tömeg felszínén, ami leginkább egy hatalmas, hártyás szemhéjra emlékeztetett, s hogy e szemhéj, mintha megérezte volna a fényt, lassan, iszonyú lassúsággal elkezdett felnyílni. Torkomból ekkor önkéntelen, artikulálatlan kiáltás szakadt fel, s háromszor egymás után megrántottam a kötelet, amint azt Mártonnal megbeszéltük; a felvonás olyan hirtelen és olyan durva erővel kezdődött, hogy vállam kificamodott a kötélhez rögzített hevederben, s a kőfalaknak ütődve bőröm több helyen felhasadt, míg végül, mintegy fél óra múltán — bár esküszöm, hogy odalent ennek sokszorosát éltem át — ismét megpillantottam az októberi ég szürke fényét a kút szája fölött.
Márton, amikor kiemelt a mélyből, s meglátta arcomat, nem szólt egy szót sem, csupán bezárta utánam a kastély kapuját, s attól a naptól fogva soha többé nem engedte, hogy az udvar közelébe menjek. A kutat magam falaztattam be nagy kövekkel, s a munkásoknak, akik e feladatot elvégezték, jól megfizettem hallgatásukért; ám az utóbbi hetekben, amióta a fal elkészült, éjszakánként ismét hallom azt a bizonyos, egyenletes zihálást, mely most már nem az udvar felől, hanem — s ezt alig merem leírni — mintha egyenesen a kastély falaiból, a kövek repedéseiből szüremlene fel, mind közelebbről, mind hangosabban, éjről éjre.