Antal Szerb — 1. Fejezet: Egy óramű, ami visszafelé ketyeg a könyvtárszobában — 2. Novella-állomás

Zsigmond Andor negyvenhét éves korára megtanulta, hogy a könyvtárszobák szokásrendje ugyanolyan szigorú, mint egy szerzetesrendé, csak kevesebb benne az önmegtagadás és több a porallergia. A Reviczky utcai ház harmadik emeletén, ahol néhai nagybátyja után örökölte a lakást és annak minden tartozékát — a foltos Bibliát, a molyette szőnyeget, s egy sárgaréz állóórát, amely a sarokban állt, mint egy udvarias, de kimondottan felesleges rokon —, Zsigmond esténként ugyanazzal a mozdulattal gyújtott lámpát, mintha egy láthatatlan bizottság előtt kellene igazolnia magát. Az óra érdekessége, amelyet ő maga sem vett észre az első hetekben, csak amikor egyszer véletlenül összevetette a rádió időjelzésével, az volt, hogy visszafelé járt. Nem állt meg, nem sietett, nem késett a megszokott órák módján; egyszerűen az idő ellenkező irányába indult el, méghozzá olyan pedáns following, hogy Zsigmond gyanút fogott: ez nem hiba, hanem szándék.

Bizonyos szándékok, mondogatta magában séta közben — mert ő szeretett sétálni, a flaneurök ódivatú, már-már kihalt szokása szerint, akik a várost olvasmánynak tekintik, s magukat annak lassú, elégedett olvasójának —, bizonyos szándékok mögött mindig ott lapul egy ember, aki hasznot húz belőlük. A visszafelé járó óra esetében azonban nem talált senkit. A nagybátyja réges-rég meghalt, az órást, aki egykor karbantartotta, senki sem ismerte a környéken, s a szomszédok csak annyit tudtak mondani, hogy a néhai úr különc volt, de rendes, ami akkoriban körülbelül ugyanazt jelentette.

Ekkor lépett be az életébe Halmi Ervin, aki magát szakértőnek nevezte, mégpedig olyan szakértőnek, akinek a szakterülete maga is bizonytalan volt: régiségek, órák, néha ingatlanok, alkalmasint lelkek is, ha az ár megfelelő. Halmi az utcán szólította meg Zsigmondot egy délután, amikor az éppen a Múzeum körúton bámult be egy antikvárium kirakatába (szokása szerint anélkül, hogy bármit is venni akart volna, csak nézni, ami a könyvekhez fűződő viszonyát leginkább jellemezte), és azt mondta, hallotta, hogy van egy órája, amely visszafelé jár, és ő, Halmi, történetesen pontosan az ilyesmire specializálódott.

— Van egy intézet — mondta Halmi, s a hangjában volt valami tiszteletet parancsoló komolyság, olyan, amilyet az ember csak akkor hall, amikor épp be akarják csapni —, a Chronográfiai Társaság, amely az efféle jelenségeket katalogizálja. Küldhetek önnek egy kimutatást, amit egy bizonyos Lengyel professzor állított össze 1911-ben, hetvenhárom visszafelé járó óráról Közép-Európában, ebből ötöt Magyarországon regisztráltak.

Zsigmond, aki tudta, hogy Lengyel professzor éppúgy nem létezett, mint a Chronográfiai Társaság, mégis bólintott, mert az efféle kitalált tekintélyeknek megvan a maguk különös vigasztaló ereje: az ember szívesebben hiszi el, hogy a rejtély katalogizálva van valahol, mintsem hogy egyedül áll vele szemben egy málló vakolatú szobában.

— És mit gondol, mi történik akkor — kérdezte Zsigmond —, ha egy ilyen óra egyszer visszaér a nullára?

Halmi elmosolyodott, s ez a mosoly volt az egyetlen dolog rajta, ami őszintének hatott.

— Akkor, uram, minden, ami azóta történt, meg nem történtté válik. Legalábbis ezt állítja a hetvenharmadik jegyzőkönyv, bár magát a jegyzőkönyvet, sajnos, egy tűzvész elpusztította 1919-ben.

Ez az a pont volt, ahol Zsigmond tudta volna, hogy Halmi szélhámos, ha akarta volna tudni; csakhogy az ember, ha magányos, s ha a lakása tele van egy halott rokon tárgyaival, hajlamos inkább a rejtélyt választani a bizonyossággal szemben.

Aznap este az unokahúga, Vera, aki mérnöknek tanult és a modern világ minden kényelmét gyanakvás nélkül fogyasztotta, meglátogatta, s mikor meghallotta a történetet az óráról, előhúzta a telefonját.

— Nagybácsi, ismered az ilyen alkalmazásokat, ahol az ember megadja magáról az adatokat, és egy algoritmus kiszámolja, kivel illene össze? Nos, ez pont ugyanaz, csak fordítva: te nem előre nézel, hanem hátra. Az órád tulajdonképpen egy fordított dating profile, amely nem azt keresi, ki illik hozzád a jövőben, hanem azt, ki illett hozzád a múltban, és még nem vetted észre.

Zsigmond nézte az unokahúgát, aztán az órát, amely ezalatt, közönyösen, tovább ketyegett visszafelé, mintha semmi köze nem volna sem a Chronográfiai Társasághoz, sem az algoritmusokhoz, sem ahhoz az egyetlen kérdéshez, amely most, először életében, komolyan foglalkoztatni kezdte: hogy vajon nem őt magát számolta-e ki valaki, valahol, egy még nála is régebbi képletben.

Nem tudta. Egyelőre csak annyit tudott, hogy a szoba porszaga ugyanaz maradt, mint amilyen a nagybátyja temetése óta volt, és hogy Halmi Ervin holnap ismét eljön, egy újabb kimutatással, egy újabb professzorral, aki éppúgy nem létezett, mint az előző.

És valóban eljött, pontosan úgy, ahogyan Zsigmond előre látta, csak azzal a különbséggel, hogy most már nem egy kimutatást hozott, hanem egy egész dossziét, s a dosszié fedelén díszes, gót betűs felirat állt: Chronográfiai Közlemények, III. sorozat. Zsigmond megnézte a papírt, amely túlságosan is új volt ahhoz, hogy régi legyen, és túlságosan is régi ahhoz, hogy komolyan vehesse, s ez a kettősség — az iromány egyszerre hamis és mégis megindító mivolta — volt az, ami tovább tartotta benne a kíváncsiságot, akár egy féligazság, amelyet az ember azért nem cáfol meg, mert a cáfolat elrontaná az estét.

— A hetvenharmadik jegyzőkönyv ugyan elveszett — mondta Halmi, s hangja most is azzal a tiszteletet parancsoló komolysággal szólt, amely Zsigmond tapasztalata szerint egyenes arányban állt a mondanivaló megbízhatatlanságával —, de találtam egy másolatot egy hasonló esetről Debrecenben, 1927-ből. Egy Fazekas nevű könyvtáros órája szintén visszafelé járt, és a jelenség pontosan akkor kezdődött, amikor az illető elveszített valakit, akit szeretett.

Zsigmond erre nem szólt semmit, csak nézte az órát a sarokban, amely ezalatt tovább folytatta pedáns, elégedett visszafelé haladását, mintha tudná, hogy róla beszélnek, s ez a tudat, ha van neki ilyen, egyáltalán nem zavarná. Ő maga nem vesztett el senkit, legalábbis nem olyan valakit, akiről tudott volna, hacsak nem magát a nagybátyját számítjuk, akit igazából sohasem ismert eléggé ahhoz, hogy hiányozzék, csak a tárgyait örökölte, s azok is inkább terhet jelentettek, mint emléket.

— Lehet, hogy a debreceni könyvtáros esete rám nem is vonatkozik — mondta végül, s a mondat kimondása közben érezte, hogy voltaképpen saját magát próbálja meggyőzni valamiről, amiről Halminak fogalma sincs.

— Minden eset mindenkire vonatkozik, csak más mélységben — felelte Halmi, s ez a mondat, amely a semmiből érkezett, s amelynek semmi tartalma nem volt azon kívül, hogy jól hangzott, olyan hatással volt Zsigmondra, mint egy jó bor: nem győzte meg semmiről, csak kellemesen elkábította.

Itt kell megjegyeznünk — mert az elbeszélőnek is megvan a maga kísértése, hogy kitérőt tegyen, ahogyan hőse is szeret kitérni a városban, ahelyett hogy egyenesen hazamenne —, hogy a tudós flaneur és a cselekvő szélhámos tulajdonképpen ugyanannak az éremnek két oldala, csak az egyik mozdulatlanul szemléli a világot, a másik pedig belenyúl abba, amit szemlél. Zsigmond negyvenhét éve alatt megtanulta a szemlélődést, de sohasem tanulta meg a beavatkozást, s talán éppen ez volt az oka, hogy annyira vonzotta Halmi alakja: az ember, aki nemcsak néz, hanem cselekszik is, még akkor is, ha amit cselekszik, az puszta csalás. A régiségkereskedők, a hamis szakértők, a kitalált társaságok ügynökei mind ugyanabból a forrásból merítik erejüket, abból, hogy míg a flaneur örökké tétovázik a kirakat előtt, ők bemennek az üzletbe, és alkudni kezdenek — még akkor is, ha az áru, amelyről alkudoznak, nem létezik.

Vera aznap este ismét benézett, most már nem egyedül, hanem egy laptoppal a hóna alatt, amelyet olyan természetességgel hordott magával, mint a régi századfordulós hölgyek a legyezőjüket.

— Nagybácsi, gondolkodtam az órádon — mondta, s leült a foltos Biblia mellé, ügyet sem vetve rá, hogy egy ilyen tárgy mellett tán illendőbb volna halkabban beszélni. — Ha az algoritmus visszafelé keresne párt neked, vagyis nem azt nézné, ki illik hozzád most, hanem ki illett hozzád akkor, amikor még nem tudtad, hogy keresel valakit — nos, ez pontosan az, amit az órád csinál az idővel. Csak az idő nem hazudik neked kedvességből, mint egy jó profilkép.

Zsigmond elmosolyodott, mert az unokahúga logikája, bármilyen idegen volt is a maga korához képest, volt benne valami megnyugtató pontosság, olyasféle, amilyet a régi almanachokban talált az ember, mielőtt azok is hazudni kezdtek volna a csillagokról.

— És ha az órám végül visszaér oda, ahonnan elindult — kérdezte —, mit gondolsz, mit talál ott?

Vera vállat vont, s ez a mozdulat, amely a fiatalság minden könnyedségét magában hordta, egyszerre volt megnyugtató és lesújtó.

— Talán téged, csak fiatalabban. Vagy talán senkit. Nem tudom, nagybácsi. Ez nem az én szakterületem.

Az óra ezalatt tovább ketyegett a sarokban, s Zsigmond, aki egész életében a városok és a könyvek olvasója volt, most először érezte úgy, hogy talán ő maga is csak egy lapja valakinek, akit sohasem fog megismerni, s aki, akárcsak Halmi kitalált professzorai, talán sohasem is létezett.