A magány fensége: miért keresi az ember az elszigeteltséget?

A menekülés kísértése

Kálmán Vetsey harminckét éves korában jött rá, hogy apja cégénél, a Vetsey és Fiai Terménykereskedelmi Rt.-nél soha nem lesz belőle más, mint amivé húszévesen kineveztette magát: felelős, megbízható, kiszámítható ember, aki a heti könyvelést pontosan lezárja, és péntek esténként whistet játszik a Kereskedelmi Kaszinóban. Ez a felismerés nem szomorúsággal, hanem inkább egy furcsa, régről ismerős szédüléssel érkezett, olyanfélével, amilyet gyerekkorában érzett, ha sokáig nézett le egy kútba.

Az apjától – aki akkor már öt éve halott volt, de akinek jóváhagyását Kálmán még mindig kérte magában minden fontosabb döntéshez, mintha az öregúr valamely felsőbb hivatalban ülne és aláírásra várna – sohasem kapott igazi feloldást; csak azt az örökös, jól ismert homlokráncolást, amely azt jelentette, hogy fiú, a te dolgod nem a merengés, hanem a rend. És Kálmán, aki különben szeretett volna valamiféle merengő embernek lenni, engedelmesen bezárta az irodát minden este hat órakor, és hazament a Váci utcai lakásba, ahol Ilona, a menyasszonya, már türelmesen várta a teával.

Azután egy áprilisi reggelen, minden előzetes terv nélkül, jegyet vett Velencébe. Ilonának annyit írt egy sürgönyben, hogy „üzleti ügyben elutazom, néhány hét”, ami hazugság volt, de olyan hazugság, amelyben – ezt akkor még nem tudta – a legtöbb igazság rejlett, amit egész addigi életében kimondott.

A gróf, aki nem létezett

Velencében, egy Frezzeria környéki kávéházban, ahol a pincérek olyan lassúsággal mozogtak, mintha maguk is a lagúna vizébe süppedtek volna, Kálmán megismerkedett egy bizonyos Ruggero di Castelvecchio gróffal, aki – mint elmondása szerint – a Négy Folyó Testvériség egyetlen még életben lévő nagymestere volt, s aki e minőségében az egész emberiség sorsáért felelt, jóllehet e felelősségét mindeddig senki sem ismerte fel, legkevésbé az emberiség.

„Kedves barátom” – kezdte a gróf minden második mondatát, olyan hangsúllyal, amely egyszerre volt bizalmas és kissé fenyegető –, „maga nem véletlenül van itt. Senki nincs véletlenül Velencében. Ezt a várost csak azok találják meg, akiknek már nincs hova visszatérniük, és akik ezt még nem tudják magukról.” És Kálmán, aki két hete még a terménybörze árfolyamait böngészte reggelente, most áhítattal hallgatta, amint a gróf – akinek cipője, alaposabb szemügyre véve, meglehetősen kopott volt – az ő eljövendő nagy szerepéről beszélt egy készülő spirituális rendben, amelynek alapítói között, természetesen, ő is helyet foglalna, csekély kétezer líra befizetése ellenében.

Volt a társaságban egy asszony is, egy Marcelle nevű francia nő, aki állítása szerint a gróf unokahúga volt, bár testi hasonlóság kettejük között annyi volt csupán, mint egy velencei macska és egy velencei galamb között; ő volt az, aki – jóval később, egy langyos éjszakán a Rialto híd lépcsőjén ülve – először szólt Kálmánhoz úgy, mintha valóban látná őt.

„Maga nem hisz ebben az egészben” – mondta neki egyszerűen, se szemrehányás, se gúny nélkül. „Csak szeretné, ha valaki azt mondaná magának, hogy fontos. Otthon soha senki nem mondta ezt magának, ugye?” Kálmán ekkor döbbent rá, hogy egy idegen nő, akit három hete ismer, pontosabban látja az ő egész életét, mint Ilona, akivel öt éve jár jegyben, és pontosabban, mint ő maga.

Az elszigeteltség ára

A gróf históriája – amelyet aztán egy hét múlva egy Padovából érkező zsandár szolgáltatott ki, minden romantikus máz nélkül – egyszerű csalássorozatnak bizonyult, amelyben a Négy Folyó Testvériség éppen annyira létezett, mint a Vetsey cég új keleti fióktelepe, amelyről Kálmán ifjúkorában annyit hallott, s amely szintén sosem valósult meg. A grófot letartóztatták, Marcelle pedig egy éjszaka egyszerűen eltűnt, hátrahagyva egy levelet, amelyben megköszönte Kálmánnak, hogy „az egyetlen ember volt Velencében, aki nem akart tőle semmit, csak azt, hogy meghallgassa” – ami, tekintve hogy Kálmán éppen az ő pénzéből élt egy hétig, meglehetősen furcsa búcsúüzenetnek tűnt.

Kálmán ezután még két hetet töltött a városban, egyedül, a back-alleys-ekben bolyongva éjszakánként, mint korábban is, és lassan rájött, hogy nem a grófot, nem is Marcelle-t sajnálja igazán, hanem azt a pár napot, amikor úgy hitte, hogy valami nagy és névtelen dologhoz tartozik, amelynek nincs köze a könyveléshez, a péntek esti whisthez, vagy apja láthatatlan, örökké rosszalló tekintetéhez.

Amikor hazatért, Ilona a Keleti pályaudvaron várta, és csak ezt kérdezte: „Megtaláltad, amit kerestél?” – mire Kálmán, aki egész úton azon gondolkodott, mit fog erre felelni, végül csak annyit mondott: „Nem tudom, mit kerestem.” Ilona erre nem szólt semmit, csak belékarolt, és elindultak hazafelé, mintha semmi sem történt volna, ami – tekintve, hogy a cég könyvei három hete lezáratlanul álltak – lényegében igaz is volt.

A magány, amelyet Velencében talált, nem oldotta meg semmit; csak megmutatta neki, hogy a magány, amelyet otthon hordozott az irodájában, a jegyesénél, apja emlékének árnyékában, mindvégig ugyanaz a magány volt, csak épp senki nem hívta grófnak vagy Testvériségnek. Ősztől kezdve ismét pontosan zárta be az irodát hat órakor, és a Kaszinóban whistet játszott péntekenként, csak most már tudta, hogy ez az egész nem valamiféle elszalasztott nagyság hiánya, hanem maga a nagyság, amelyet soha senki nem fog megkoronázni – legfeljebb ő maga, egy csendes délutánon, amikor a könyvelés véletlenül egy fillérre kijön.