Az emberi akarat mint gravitációs erő

title: "Az emberi akarat mint gravitációs erő"
date: "2025-05-30"
author: "Antal Szerb"
tags: ["nosztalgia", "polgári lét", "önáltatás", "halálvágy"]
description: "Egy fiatalember apai elvárások és egy önjelölt mágus rokon vonzásában próbálja megtalálni saját súlyát egy hazug, gyönyörű kártyalap nyomán."
image_keywords: "sepia photograph old letter candlelight melancholy"
image_url: ""
image_prompt: "A sepia-toned vintage photograph of an old handwritten letter and a tarnished silver pocket watch on a wooden desk, candlelight, soft shadows, early 20th century Central European atmosphere, melancholic and nostalgic mood"

Egy kártyalap Zürichből

A kártyalap Zürichből érkezett, s bár mindössze néhány sor állt rajta – hogy nagybátyám, Hertelendy Ödön, végre hazatér, és „fontos, sorsdöntő beszélgetésre” hívja, mely, mint írta, „egész családunk jövőjét más fényben mutatja majd” –, én rögtön tudtam, hogy megint valami hosszú, kínos délutánnak nézek elébe, olyannak, amilyeneket apám cégénél szoktam átvirradni, számok és határidők között, azzal a jóleső bizonyossággal, hogy soha nem fogok igazán megfelelni annak, amit tőlem vártak.

Mert apám, aki a Hertelendy és Fiai textilnagykereskedést negyven esztendeje vezette olyan szívóssággal, amilyet csak egy önmagát folyton igazoló ember tud felmutatni, régóta úgy tekintett rám, mint valamiféle befejezetlen üzleti tranzakcióra; s minden alkalommal, amikor Ödön bácsi felbukkant – rendszerint akkor, amikor éppen elfogyott a pénze valamelyik távoli fővárosban –, apám arca megkeményedett, mintha egy régi adósságot látna testet ölteni.

Én azonban titkon örültem az efféle látogatásoknak, mert Ödön bácsi volt az egyetlen a családban, aki sohasem kérdezte meg, mikor veszem már át a céget; ő maga sem vett át soha semmit, s ebből, azt hiszem, egész filozófiát épített magának.

A nagybácsi tanítása

Aznap este, a Vörös Rák különtermében, ahová – saját szavai szerint – „a diszkréció s nem a fényűzés kedvéért” invitált, Ödön bácsi hosszan, szinte szertartásosan beszélt, s én, mint mindig, hagytam, hogy elsodorjon a szónoklat, mert tudtam, hogy közbeszólni fölösleges, sőt egyenesen sértő volna egy ilyen előadás közben.

„Fiam” – kezdte, két tenyerét egymásnak feszítve, mintha egy láthatatlan gömböt tartana köztük –, „te még hiszed, hogy a világot a pénz mozgatja, vagy a törvény, vagy talán az Isten, ki tudja; pedig én évtizedek alatt, Velencétől Kairóig, egyetlen erőt találtam csak, amely valóban mozgat mindent, s ez az emberi akarat, mely, ha elég tömény, egyenesen gravitációs erőként viselkedik – magához vonzza a gyengébb akaratú testeket, ahogyan a Nap vonzza a bolygókat, s akit egyszer a pályájára állított, azt onnét, hidd el, nem ereszti el egykönnyen.”

Elmesélte – s ezt már vagy tizedszer hallottam, mégis mindannyiszor újnak tetszett, annyi új díszítést kapott közben –, hogy Konstantinápolyban egy régi rózsakeresztes rendbe avatták be, hogy Prágában egy alkimista özvegyétől megkapta „a nagy mű” utolsó, elveszettnek hitt receptjét, s hogy tulajdonképpen csak azért él még mindig szegényen, mert megveti a pénzt, amely, mint mondta, „a legkisebb tömegű, tehát legkevésbé érdekes forma, amelyben az emberi akarat megjelenhet.”

Én ekkor már a harmadik pohár tokajinál voltam, s félig hittem neki, félig mulattam magamon, hogy ennyire hajlamos vagyok hinni; s éppen ez volt benne a legvonzóbb, hogy sohasem lehetett eldönteni, önmagát csalja-e, vagy csupán engem, s hogy ez a kettő nála talán nem is különült el egymástól.

Ami a halálban szép volt

Aznap éjjel, hazafelé menet a Duna-parton, eszembe jutott Béla, gimnáziumi barátom, aki tizenhat évesen azt hirdette köztünk, hogy a halál a legszebb, legünnepibb pillanat, amit ember átélhet, s aki ezt olyan meggyőződéssel mondta, hogy egész kis körünk – főleg Ilona miatt, akit mindannyian titkon szerettünk, s aki mindig ott ült közöttünk, mint egy néma pap az áldozat fölött – hónapokig arról vitázott, vajon melyikünk merne, ha kellene, méltóságteljesen meghalni.

Béla egyszer, egy holdfényes éjszakán, kiállt a Gellért-hegy szikláira, s onnan kiáltotta le nekünk, hogy „ez az, ez az igazi szabadság”, mire mi, tizenhat évesek, sápadtan és gyönyörrel telve néztünk fel rá, mintha valami szent szertartás részesei volnánk, nem pedig egy túlfűtött kamasz látványosságának tanúi; Ilona akkor nem sikoltott, csak elsápadt, s ez a sápadtság, azt hiszem, mindannyiunk számára szebb volt, mint bármely tényleges tragédia lehetett volna.

Nem esett le, persze; visszamászott, kicsit szégyenlősen, s hetekig nem beszéltünk a dologról, mintha egy közös bűnt rejtenénk, holott semmi sem történt, csupán annyi, hogy mindannyian megízleltük, milyen az, amikor a halál gondolata gyönyörűségesebb, mint bármely élő test közelsége.

Ödön bácsi akarat-elmélete, gondoltam a híd korlátjának dőlve, tulajdonképpen ugyanabból forrásozott, amiből Béla szikla-jelenete: mindkettő azt az iskolás, s mégis kiirthatatlan hitet ápolta, hogy az ember, ha elég intenzíven akar valamit – akár a halált, akár az aranycsinálást –, azzal a világot is átrendezheti maga körül; s hogy mennyire nem így van, azt épp az efféle emberek élete bizonyítja a legjobban, hiszen mindannyian szegényen, vagy korán, vagy egyszerűen nevetségesen végzik.

Judit ítélete

Menyasszonyomnak, Juditnak, aki gyakorlatias lelkével sohasem engedte, hogy egy mondatnál tovább ússzak az önsajnálat vizein, másnap elmeséltem az egészet – Ödön bácsit, a gravitációs akaratot, még Bélát is, noha róla ritkán beszéltem senkinek –, s ő, miközben a kávéját kavargatta, olyan egyszerűséggel szólt, amilyenre én sohasem lettem volna képes.

„Tudod, mi a baj mindkettőjükkel?” – kérdezte. „Azt hiszik, hogy a puszta akarat helyettesíti a cselekvést. A nagybátyád negyven éve akar valamit lenni, s ezért nem lett soha semmi; Béla barátod pedig egyetlen éjszaka alatt akarta megmutatni, mi mindenre képes, s így sohasem kellett bebizonyítania semmit hosszabb távon. Te viszont, kedvesem, se nem akarsz eleget, se nem cselekszel; te csak féled az apádat, s ezt szereted olyan szép szavakkal körülírni, mint ‘hivatás’ vagy ‘értelem’.”

Meg akartam sértődni, de igazat kellett adnom neki, s ez a fajta belátás nálam mindig egyfajta fáradt megkönnyebbedéssel járt, mintha egy régóta viselt kabátot vetnék le végre; nem oldott meg semmit, csak könnyebbé tette a dolgok elviselését.

Ödön bácsi egy hét múlva továbbutazott, ezúttal állítólag Lisszabonba, ahol egy portugál gróffal állt üzleti – vagy inkább misztikus – kapcsolatban; a céget végül átvettem apámtól, nem lelkesedésből, s nem is dacból, hanem mert egyszerűen nem volt hozzá elég akaraterőm, hogy megtagadjam; Béláról soha többé nem hallottam semmi különöset, azt hiszem, jegyző lett valahol Nyírségben, s ma is él, feltehetően minden éjjel ugyanolyan nyugodtan alszik, mint bárki más, akinek a halál egykor csak egy szép, kamaszkori éjszaka díszlete volt, semmi több.