A mélytengeri vadászat etikája

A mélytengeri vadászat etikája

Por:

title: "A mélytengeri vadászat etikája"
date: "2024-06-10"
author: "Antal Szerb"
tags: ["ifjúkor", "halálvágy", "polgári kötelesség", "nosztalgia"]
description: "Egy fiumei ifjúság emléke: barátság, halálos játék és egy lány, aki kíméletlenül lát tisztán ott, ahol a férfiak csak mítoszt teremtenek maguknak."
image_keywords: "vintage underwater spearfishing Adriatic sea diver nostalgia"
image_url: ""
image_prompt: "A moody sepia-toned vintage photograph style image of a young man in old-fashioned diving gear standing at the edge of a rocky Adriatic cliff at dusk, holding a wooden-handled spear gun, the sea below dark and glassy, distant sailboats, 1930s Mediterranean atmosphere, melancholic golden light, cinematic composition"

I. Az este, amikor előkerült a maszk

Adrienne a fiókban kutatott valami után – egy elveszett gombot keresett, vagy talán csak ürügyet a kutatásra –, amikor kezébe akadt a régi bőrtok, benne a foltos üvegű, gumipántos maszkkal, amelyet Kázmér már vagy tíz éve nem vett elő, s amelynek láttán, önmaga számára is meglepő módon, elöntötte a szégyenkezéssel vegyes gyöngédség, az az érzés, amellyel az ember saját ifjúkori fényképeit szokta nézegetni, s amelyben a nevetségesség és a veszteség érzése oly szorosan összefonódik, hogy nem lehet tudni, melyik kezdődik ott, ahol a másik véget ér.

„Ez meg mi?” – kérdezte Adrienne, azzal a gyakorlatias, kissé türelmetlen hangsúllyal, amely nála mindig azt jelezte, hogy nem elégszik meg a félválasszal, s Kázmér, aki tudta ezt, és aki egyébként is hajlamos volt rá, hogy minden jelentéktelen tárgyból hosszú történetet kerekítsen, immár némi belső vonakodással, de mégiscsak nekilátott az elbeszélésnek – mert végül is, gondolta, egy asszonynak, akivel az ember le akarja élni az életét, előbb-utóbb mindent el kell mondani, még ha az ember maga sem érti egészen, amit elmond.

„Fiumében történt – kezdte –, amikor tizenhét éves voltam, és Ödönnel, a legjobb barátommal, meg még néhányunkkal megalapítottuk azt, amit büszkén és teljes komolysággal Mélytengeri Vadászklubnak neveztünk, jóllehet a mélytenger, amelyben vadásztunk, néhány méternél sohasem volt mélyebb, és a zsákmány rendszerint egy-egy szerencsétlen tintahal vagy egy öreg, gyanakvó tengeri sügér volt, amelyet órákig üldöztünk a sziklák között, míg végül, ha egyáltalán, egy jól irányzott szigonydöféssel leterítettünk.”

II. A klub szabályai és Ilona

„A klubnak szabályai voltak – folytatta Kázmér –, és ezeket a szabályokat, amelyeket ma már csak mosolyogva tudok felidézni, mi magunk fogalmaztuk meg, azzal a végtelen komolysággal, amelyre csak tizenhét évesen képes az ember, amikor még nem sejti, hogy egy nap majd cégvezetőként fog aláírni okmányokat, s hogy mindaz, amit most szent törvénynek hisz, egy évtized múlva alig lesz több gyerekes játéknál. Az első szabály úgy szólt, hogy a vadásznak sohasem szabad felszínre bukkannia, amíg a levegője teljesen el nem fogyott – mert, ahogy Ödön mondta, aki egyébként ezt az egész filozófiát kitalálta, a levegő megőrzése a gyávaság egy neme, a halál előli meghátrálás, s aki fél a fulladástól, az sohasem fogja megismerni a tenger igazi arcát.”

„Szörnyű egy filozófia” – jegyezte meg Adrienne, azzal a nyugodt, szinte gyógyszerészi pontossággal, amellyel a nők szokták diagnosztizálni a férfiak ifjúkori badarságait, s amelyben egyszerre volt jelen a gyöngédség és az elutasítás, mint amikor valaki egy régi, kedves, de kissé nevetséges rokonról beszél.

„Az volt – ismerte el Kázmér –, de akkor nekünk gyönyörűnek tűnt, mert Ilona is ott volt mindig a parton, ő tartotta a törülközőinket és a szigonyainkat, és minden merülés után őhozzá tértünk vissza, mint valami papnőhöz, akinek be kell számolnunk a mélység csodáiról, s akinek tetszését, ha jól emlékszem, minden merülésnél sokkal jobban áhítottuk, mint magát a zsákmányt. Ödönnek, azt hiszem, kifejezetten Ilona kedvéért kellett egyre mélyebbre és egyre tovább merülnie, mert érezte, hogy a lány szemében a bátorság valamiféle szent dolog, s hogy minden perccel, amit a víz alatt tölt, közelebb kerül ahhoz, hogy Ilona őt tartsa a klub legnagyobb hősének – engem, sajnos, sohasem tartott annak, jóllehet én is szorgalmasan fuldokoltam a sziklák között, csak éppen minden tehetség nélkül.”

III. Az utolsó merülés

„A dolog akkor vált komollyá – s itt Kázmér hangja önkéntelenül elhalkult, mintha még most, húsz év távlatából is óvatosnak kellene lennie –, amikor Ödön kijelentette, hogy le akar menni a Sveti Marko-szikla alá, ahol a helybeliek szerint egy hatalmas, szinte mesebeli nagyságú kőharcsa tanyázott, amelyet már két nemzedék óta hiába próbáltak kifogni, s amelyről az öreg halászok olyan áhítattal beszéltek, mintha nem is halról, hanem valamiféle isteni lényről volna szó. Én akkor már sejtettem, hogy ebben az egész vállalkozásban nem is annyira a hal a tét, mint inkább valami egészen más – hogy Ödön, aki már gyerekkora óta vonzódott mindenhez, ami szép volt és veszélyes egyszerre, most tulajdonképpen nem a halat, hanem a halált akarja megkeresni, csak éppen olyan formában, amely még mindig megengedi neki, hogy hősnek lássák, ne pedig szerencsétlen flótásnak, aki egyszerűen csak bement a vízbe, és nem jött ki belőle.”

„És te hagytad?” – kérdezte Adrienne, s ebben a kérdésben benne volt minden, amit egy gyakorlatias asszony érezhet az efféle fiús halálvággyal szemben: a türelmetlenség, a megvetés, és valahol a legmélyén mégis egyfajta szomorú megértés.

„Mit tehettem volna? Tizenhét éves voltam, és attól féltem, hogy ha ellenkezem, gyávának tartanak, ami akkoriban minden egyébnél rosszabb sorsnak tűnt – rosszabbnak, mint amitől apám rettegett folyton, hogy tudniillik sohasem fogok megfelelni a kereskedőháznak, amelyet ő épített fel a semmiből, s amelyet énrám szánt örökül, jóllehet én sokkal inkább érdeklődtem a tenger és a barátaim iránt, mint a fuvarlevelek és a rakományjegyzékek iránt. Ödön lement, és percekig nem jött fel. Ilona sikoltozott a parton, én pedig – Isten bocsássa meg – nem ugrottam utána azonnal, mert egy pillanatra, egyetlen szégyenletes pillanatra, arra gondoltam, hogy ha ő odavész, akkor végre én kerülök Ilona figyelmének középpontjába. Aztán persze utánaugrottam, és ki is húztam, félig eszméletlenül, tele vízzel a tüdeje, de életben.”

IV. Semmi sem lett az egészből

„Ödön nem halt meg – tette hozzá Kázmér, s ebben a mondatban benne volt már az a fáradt, kissé gúnyos hang, amellyel az ember a saját ifjúkori tragédiáit szokta lezárni –, csak három hétig feküdt lázasan, aztán meggyógyult, és a klubot szép csendben feloszlattuk, mert kiderült, hogy a kőharcsa valószínűleg sohasem is létezett, legföljebb a halászok fantáziájában, akik szerették volna, ha a tenger tartogat még valami titkot a motorcsónakok és a konzervgyárak korában is. Ilona két évvel később hozzáment egy fiatal ügyvédhez Zágrábban, és amikor egyszer, sok évvel utóbb összefutottam vele az utcán, egészen higgadtan azt mondta: ti akkor mind bolondok voltatok, de aranyosak, s ez volt talán a legpontosabb ítélet, amit valaha is hallottam az egész ügyről.”

„És Ödön?” – kérdezte Adrienne, immár minden irónia nélkül.

„Ödön ma biztosítási ügynök Fiumében. Néha találkozunk, ilyenkor jókat nevetünk a kőharcsán, és egyikünk sem meri megkérdezni a másiktól, vajon tényleg csak a halról volt-e szó akkoriban. Apám egyébként sohasem tudta meg az egészet – attól félt volna, hogy mégiscsak igazolást nyer a gyanúja, miszerint fiából sohasem lesz tisztességes kereskedő –, és igaza is lett volna, csak éppen egészen más okból, mint hitte volna: nem a merülés miatt lettem én rossz üzletember, hanem mert soha többé nem tudtam komolyan venni semmit, amiben nincs benne egy kevéske ostoba, gyönyörű veszély.”

Adrienne visszatette a maszkot a fiókba, s ezzel, mint aki tudja, hogy egy történetet nem kell lezárni ahhoz, hogy véget érjen, csendben becsukta a fiókot is.

¿Quieres leer más?

¡Consigue un capítulo completo gratis!

Introduce tus datos y te enviaremos al instante uno de los capítulos más emocionantes y exclusivos del libro.

Al hacer clic en el botón, aceptas nuestra Política de Privacidad y te suscribes a nuestro boletín espiritual y al canal de notificaciones de WhatsApp. Puedes darte de baja en cualquier momento.

Este artículo ha sido trasladado a las enseñanzas archivadas.

Lea el Libro Completo

Las enseñanzas completas están disponibles en las ediciones oficiales impresas y de libro electrónico.

Descobrir el Livro