A mélység titkai és a mérnöki zsenialitás korlátlansága

title: "A mélység titkai és a mérnöki zsenialitás korlátlansága"
date: "2024-06-14"
author: "Antal Szerb"
tags: ["mélység", "mérnöki zsenialitás", "apai elvárás", "ironikus elbeszélés"]
description: "Egy mérnökjelölt visszaemlékezése ifjúkori barátja végzetes szenvedélyére, egy zseninek hitt szélhámosra és a családi cég árnyékában elveszett önmagára."
image_keywords: "old mine shaft, sepia photograph, Central European engineering, early twentieth century"
image_url: ""
image_prompt: "A moody sepia-toned photograph of an old abandoned mine shaft entrance in a Central European forest, early 20th century engineering equipment rusting nearby, soft golden late-afternoon light, atmospheric and nostalgic, cinematic composition"

I. A cég, amelyet nem szerettem

Az apám bányamérnök volt, és — mint minden bányamérnök, aki egyszer felküzdötte magát tulajdonos-vállalóvá — hitt abban, hogy a föld mélye erkölcsi kategória. „Aki lefelé néz, Bálint”, mondta nekem gyakran, olyan hangsúllyal, mintha ez valami családi imádság volna, „az megtanulja, hogy a világ nem a felszínen történik.” Ezt ő komolyan gondolta, és talán igaza is volt, csak éppen én, huszonkét évesen, sokkal jobban szerettem volna, ha a világ kizárólag a felszínen történne, lehetőleg kávéházi asztalok mellett, ahol az embernek nem kell folyton azt bizonygatnia, hogy méltó az öröksége átvételére.

Mert erről volt szó: az öröklésről, a Szabados és Fia céget kellett volna átvennem, azt a rendes, tisztes, kissé unalmas vállalatot, amely vasúti hidak és bányavágatok statikáját számította ki immár harminc éve, s amelynek nevét — ezt apám sohasem mulasztotta el megjegyezni — „egész Felső-Magyarországon ismerik”. Nekem azonban, isten bocsássa meg, a hidak és vágatok statikájánál sokkal jobban érdekelt egy bizonyos Kőrössy Ödön, egykori osztálytársam, aki akkoriban azzal töltötte napjait, hogy a város könyvtárában régi bányatérképeket böngészett, és arról beszélt, mintha valami szent titokról volna szó, hogy a Vashegy alatt van egy elárasztott akna, amelyet még a nagyapja idejében zártak le, és amelynek a fenekén — ezt Ödön suttogva mondta, mintha attól félne, hogy meghallja valaki — „még ott van az, aki odament.”

Ki ment oda, és miért, ezt Ödön sohasem magyarázta meg egészen; talán maga sem tudta pontosan, csak annyit, hogy a nagyapja egyik munkása egyszer lement, és nem jött vissza, és hogy ez a történet valamiért gyönyörűnek tűnt neki, sokkal gyönyörűbbnek, mint amilyennek egy vízbe fúlt vájár históriája normális körülmények között lennie kellene. Ödönnek megvolt az a különös adottsága — ma úgy mondanám, hogy fiatalkori romantikus hajlam, ő maga inkább misztikus elhivatottságnak nevezte —, hogy a halált nem szomorú végnek, hanem valamiféle ünnepi bevégzésnek látta, olyasminek, ami a legmélyebb pontban, a legvégső sötétségben egyesíti azt, aki odáig eljut, egy nála nagyobb renddel. Én persze akkor még nem tudtam ezt ilyen szépen megfogalmazni; akkor csak azt tudtam, hogy amikor Ödön a mélységről beszélt, a szeme úgy fénylett, mint máskor sohasem, és hogy ezt a fényt én titokban, magamnak be nem vallva, egyszerre féltem és csodáltam.

II. Marika, a bárónő és Ödön utolsó estéje

Húgom, Marika — akit Ödön egyszer, tizenhat éves korában, félig komolyan megkért, hogy legyen az „örök tanúja” valami szertartásnak, amiről aztán soha többé nem beszéltek — mindig azt mondta, hogy Kőrössy Ödönnel valami nincs rendben, de ezt olyan józan, kioktató hangon mondta, ahogyan a nők akkor beszélnek, amikor egy férfi ostobaságát diagnosztizálják, kedvesen, de kertelés nélkül. „Ne csodáld annyira”, szokta mondani, „mert az, akit te misztikusnak nézel, egyszerűen csak fél megnőni, és a maga félelmét szépnek akarja láttatni.” Ebben, visszatekintve, sok igazság volt, bár akkor sértőnek találtam, mint mindent, amit egy okos nő az ember bálványairól mond.

Azon az őszön egy bizonyos Wenzel báró jelent meg a városban — vagy legalábbis ő magát báróként mutatta be, s ki merte volna ezt egy ilyen elegáns, ezüst hajú, olaszos kiejtésű úrtól kétségbe vonni? —, aki azt állította, hogy feltalált egy szivattyú-eljárást, amellyel bármely elárasztott akna „napok, mondom, napok alatt” kiszárítható, és hogy ő maga „a mérnöki géniusz korlátlanságát” hivatott bebizonyítani a XX. század embere előtt. Ödön azonnal odaadta neki minden megtakarított pénzét, sőt még az én apám cégétől is próbált — az én tudtommal, sőt talán az én nevemben is — kölcsönt szerezni, hogy a Vashegy alatti akna szivattyúzását megkezdhessék.

Wenzel báró úgy beszélt önmagáról, mint valami elveszett kontinens utolsó élő tanújáról: „Uraim, én Velencében tanultam a hidraulikát egy szerzetestől, aki még Leonardo feljegyzéseit forgatta, és Bécsben magától a császári udvartól kaptam megbízást, amit persze titokban kell tartanom, hiszen a diplomácia...” — és itt mindig elakadt, mintha valami felsőbb hatalom parancsolta volna rá a hallgatást, holott, mint később kiderült, egyszerűen nem volt mit folytatnia. Sandoval — bocsánat, természetesen Wenzel — remek causeur volt, ezt meg kell adni neki, és társasága, amely három-négy hasonlóan hiszékeny helybeli ifjúból állt, félig hitt neki, félig gyönyörködött a hitetésben, mint valami előadásban, amelyről tudja az ember, hogy komédia, de azért mégis megvásárolja a jegyet.

Az utolsó estén — mert utolsó este volt, bár akkor még nem tudtuk — Ödön azt mondta nekem, olyan nyugalommal, amit korábban sohasem hallottam a hangjában: „Tudod, Bálint, én nem az aknáért megyek le. Én azért megyek le, hogy végre valami olyat csináljak, amiről nem lehet könyvelést vezetni.” Ez volt a legőszintébb mondat, amit tőle életemben hallottam, és — ezt bevallom — pontosan azért fájt annyira, mert én, apám fia, cégek és könyvelések gyermeke, sohasem mertem volna ilyet kimondani, még akkor sem, ha éreztem volna hozzá az indulatot.

III. Amiről nem lehet könyvelést vezetni

A szivattyúzás — mondanom sem kell — nem sikerült; Wenzel báró gépei két nap után elromlottak, ő maga pedig egy hét múlva eltűnt a városból, magával vive azt a kevés pénzt, ami még megmaradt, s hátrahagyva néhány adóslevelet és azt a legendát, hogy „a mérnöki géniusznak nincsenek korlátai, csak a kishitű kortársak korlátai vannak.” Ödönt ez azonban nem tántorította el; ő már nem a szivattyúban hitt, hanem a mélységben magában, és egy holdfényes éjszakán, amelyet — jellemző módon — pontosan úgy választott ki, mint valami ünnepi liturgia idejét, lement az aknába egy kötélen, egyedül, mert azt mondta, hogy tanú csak egy kell, és az a tanú Marika lesz, aki a bejáratnál állt egy lámpással, s aki nekem évekkel később, immár feleségemként, ezt így mesélte el, azzal a különös, félig gyászos, félig türelmetlen hangsúllyal, amellyel az asszonyok a férfiak ostobaságait szokták felidézni:

„Lement, és én álltam ott a lámpással, mint valami szent kép a szenteltvíztartó mellett, és azt hittem, hogy ez most valami nagy dolog, valami, amiről később könyveket írnak. És tudod, mi történt? Semmi. A kötél megfeszült, aztán meglazult, aztán megint megfeszült, én pedig ott álltam két óráig, és fáztam, és arra gondoltam, hogy milyen hülyeség ez az egész, és hogy holnap reggel biztosan influenzás leszek.” Ödön hajnalban felkapaszkodott, sápadtan, csuromvizesen, és soha többé nem beszélt arról, hogy mit látott vagy nem látott odalent; egy évvel később elvette egy tanítónőt, elhelyezkedett egy vasútépítő vállalatnál, és — ezt csak zárójelben említem, mert maga is szégyellte — idővel meglehetősen jó könyvelő lett belőle.

Én magam átvettem a Szabados és Fia céget, ahogyan az predesztinálva volt, s ma, amikor az irodám ablakából a bányavasút füstjét nézem, néha eszembe jut az az éjszaka, és Marika lámpása, és Wenzel báró korlátlan mérnöki géniusza, amelyről kiderült, hogy éppolyan korlátozott volt, mint mindenki másé. Semmi nem lett az egészből — ezt kell mondanom, ha őszinte akarok lenni —, se szerencsétlenség, se csoda, csak egy adóslevél-csomó, amit apám végül maga fizetett ki, azzal a megjegyzéssel, hogy „a fiatalság mindig a mélységben keresi azt, amit a felszínen is megtalálhatna, ha volna hozzá türelme.” Ebben, mint annyi másban, alighanem igaza volt, bár én ezt, akkor legalábbis, még jó ideig nem voltam képes beismerni.